Tekintetem hirtelen elkaptam, és a könyvemre szegeztem. Nem hittem a szememnek. Hogy lehetne ő az akivel álmodtam? Életemben nem találkoztunk. Sose láttam még. De mégis ugyanaz. Minden. Teljesen összezavarodtam. Hogy lehet minden ugyanaz? Minden bizonnyal vele kellett álmodnom. Csak ő lehet az. Mi van ha csak beképzeltem? És ha ez a fiú mellettem teljesen másképp néz ki? Na jó. Csak nem diliztem be ennyire. Lassan felé sandítottam, de a szemem nem hazudott. Ő az.
Izzadt tenyerem megtöröltem farmeromba, majd megfogtam a tollam. Kihúzódtam a pad szélére könyveimmel együtt, és megpróbáltam koncentrálni. Természetesen nem értettem egész végig semmit. Leírtam a füzetembe, amit a tanár a táblára firkantott, és telefonom fordítójába. Ha nem rontja el teljesen ez a hülye kütyü, akkor valószínűleg a múlt időt ismételi a csoport. Mellettem a srác aki álmomba meggyilkolt, - vagyis valami Stiles - a mögötte ülő fiúval beszélgetett szüntelenül, ami már elég idegesítő volt. Közbe akartam avatkozni, de meggondoltam magam, ugyanis nem szerettem volna, hogy rögtön az első napomon megutáljanak. Ezért csak csöndben ültem, és néha meghallottam egy-két szót belőle. De mondhatni ezekből a szavakból nem értettem semmit. Még azt is felvetettem, hogy esetleg más nyelven beszélnek, de aztán leesett, hogy mégsem. Csak a szavak maradtak továbbra is érthetetlenek számomra. Behunytam a szemem, hogy jobban tudjam kivenni mit mondanak, de rájöttek, hogy hallgatózom, ezért abbahagyták. Zavartan visszafordultam a füzetemhez, és úgy tettem, mint aki írna.
Az óra folyamán egy lány felelt még, majd kicsöngettek. Megkönnyebbültem, hogy nem kellett bemutatkoznom. De miután végeztem cuccaim összeszedésével, a tanárnő újra rám hozta a szorongást.
-Ó meg is feledkeztem valamiről. Mindenki üljön vissza a helyére. Bizonyára már rájöttetek, hogy új csoporttársunk akadt. Miss Phoebus?-nézett rám
Oh anyám...
-Üdv.-biccentettem, mire mindenki rám szegezte a tekintetét.
-Mivel ha jól sejtem a Dulcinea francia név, az a feltételezésem jutott, hogy egy picikét ért ehhez a nyelvhez.-folytatta az égetésem.
-Sajnos azt kell mondjam...-kezdtem remegő hanggal. Hogy rosszul sejtette. A Dulcinea spanyol név. Viszont a vezetéknevem latin-amerikai. Szóval nem vagyok spanyol. Vagyis onnan jöttem, de a származásom elméletileg latin-amerikai...-folytattam volna, de belevágott.
-Maga még idegesítőbb mint Mr Stilinski.-mondta unott hanggal, majd a mellettem ülőre nézett.
-Ebből hagyja ki Stilest.-szólalt meg mögöttem egy kellemes lány hang. Nála nincs idegesítőbb.-jegyezte meg, mire a padtársam is megszólalt.
-Kösz, Mal.-nézett rá hátra, majd elmosolyodott.
Valami furcsa volt a mosolyában. Ez nem sima mosoly. Ez amolyan tini mosoly, mikor valakibe fülig bele vagy zúgva. Nekem és felfelé görbült erre a szám, mivel iszonyat aranyos volt, ezzel a tekintettel. De nem tartott sokáig, mivel ebből arra lehet következtetni, hogy szereti is. Talán együtt lennének? Erre a gondolatra a gyomrom összerándult, amit nem értettem. Szinte észrevehetetlenül megráztam a fejem, majd felálltam. Megfogtam a könyveim, és hátranéztem arra a bizonyos lányra. Kifogástalanul gyönyörű volt. Tökéletes arányok az arcán, középen pedig gesztenyebarna szeme rikított. Telt ajkak, vállig érő, ugyancsak barna haj. A testalakját pedig szerintem minden lány irigyli a teremből.
Stiles felállt és odament hozzá, a barátja pedig előttem állt. Gyorsan felmértem mind a kettőjüket állva, majd visszanéztem a lányra. A két fiú közül egyértelműen az előttem álló nézett ki jobban, de engem mégsem ő fogott meg. Hanem a valószínűleg foglalt. Nem hiszem el, hogy az első napomon már ezt csinálom! Elbambultam a kis páron, majd csak arra figyeltem fel, mintha a lány szeme ragyogó kékké váltana, majd behunyta és megcsókolta a fiút. Természetesen elfogott a féltékenység, de nem azon agyaltam túl magam. Hanem a lány szemén. Képzelődtem volna? Hogy lehetne másképp barnáról szinte ragyogó kék? Gondolatmenetem - ami eléggé össze volt zavarodva - az előttem álló fiú zavarta meg.
-Bejön?-szólalt meg, mire megráztam a fejem.
Teljesen más hangot képzeltem el neki, de ez annál sokkal kellemesebb volt és barátságos. Na meg olyan mint aki még sose kérdezte ezt. Felnéztem rá zavartan, majd ismét ingattam a fejem.
-Scott vagyok.-nyújtotta kezét és elmosolyodott.
Én zavaromban nem válaszoltam, hanem sarkon fordultam. Ismerkednek veled, te meg húzzál el. Gratulálok tökfej!
A nap folyamán többször is be kellett mutatkoznom. És többször is egy csoportba kerültem Stilesszal és azzal a bizonyos Mal-el, viszont Scott-ot többször nem láttam a nap folyamán. Szerencsére egyikük sem ült mellém többet. Francián kívül minden jól ment, ami teljesen meg is lepett. Azt hittem a mulasztásom miatt, teljesen le leszek maradva, de úgy tűnik nem baj, hogy olyan nehéz volt a régi sulim. Ebéd időben mindenki az étkezőbe ment, kivéve persze engem. Mivel nem ismerek senkit, egyedül pedig nem akartam lenni, elhatároztam, hogy bevonulok a könyvtárba. Azt hiszem ez az egyetlen helyiség az iskolában, ami nagyon tetszik. Úgy tűnik akik készítették ugyanígy vannak vele, ugyanis még belépőkártyát is kell használni. Táskámmal a vállamon, és egy szendviccsel a kezemben csipogtattam le a kis kártyát. Rajtam kívül csak egy nagyjából második éves fiú bóklászott a sorok között. Nem nagyon figyeltem, hanem leültem az egyik asztalhoz. Kipakoltam az eddig kapott leckéimet, majd nekiláttam.
Egészen belemerültem a matek leckémbe, majd csak arra lettem figyelmes, hogy az a bizonyos fiú eltűnt. Nem tűnt fel, hogy kiment volna, ezért biztos csak valahol hátrébb van. Mikor újra lenéztem a füzetemre ajtócsapódást hallottam, ezért annak irányába kaptam a fejem. Nem láttam senkit. A helyzet kezdett egyre érthetetlenebb lenni, ezért felálltam, hogy utána járjak. Először abba a sorba mentem, ahol az imént a fiú állt. Végigmentem rajta, majd jobb oldalra néztem, és ijedtemben majdnem összeestem. Három maszkos ember állta körbe a mostanra már sikítozó fiút. Nem tudtam mit kéne tennem. Teljesen leblokkoltam, és csak álltam egy helyben. Az egyik maszkos elővett egy hatalmas tűt, ami a másik pillanatban a fiú nyakába landolt. Segítségért akartam kiáltani, de a torkom teljesen kiszáradt. A fiú vonagló testtel a földre zuhant, ők pedig eltűntek egy szempillantás alatt.
Sírva összeestem a kínok közt vergődő fiú elé. Könnyeimmel küszködve kúsztam mellé, hogy segítsek rajta. Bár fogalmam sincs mit kéne tennem. Vagy, hogy mit tettek vele. A pánik egyre jobban eluralkodott rajtam, de tudtam, hogy segítenem kell. Remegő kezeimmel megfogtam az övét, mikor a hangszóróból szüntelen zúgás lett hallható. Majd egyszer csak egy gépies hang aki a nevemet ismételgeti.
-Luci. Luci.-folyamatosan. Az állapotod javul.-mondta, majd a zúgás hirtelen abbamaradt, akárcsak mellettem, az előbb vonagló fiú mozdulatai.
Próbáltam nem törődni az előző szavakkal, de eddigre már kitört rajtam a pánikroham és csak sírni tudtam. Szinte fuldokoltam, mikor az ajtó ismét kinyílt, de most nem figyeltem oda. Nem tudtam odafigyelni. Arra lettem figyelmes, hogy valaki felrángat a földről és karjaiba zár.
-Mi történt Dulcinea?-hangja kétségbeesett volt.
Hirtelen végiggondoltam, de nem tudtam mit mondani. Csak egy perccel később esett le, hogy ki az aki tudja a nevem? És ki is tudja mondani? Könnyeimtől homályosan láttam, de kivettem, hogy Stiles az, és mellete még két lány. Talán a egyik Mal? Mit keresnek itt?
-Én...-kapkodtam levegő után. Nem tudom.-töröltem meg szemeim, mire ismét magához húzott.
Ezúttal nyugtatni próbált, ami lassacskán sikerült is neki. Elengedtem, majd kinyöszörögtem egy sajnálomot.
-Mi a fene történt?-kérdezte nyugtalan hangon Mal. Emberek maszkban?-fújtatott.
-Honnan tudod?-lepődtem meg, mire a mellette álló szúrós tekintettel nézett rá.
-Malia.-szólt rá Stiles.
Szóval a Mal, a Malia rövidítése? Mindegy is. Mi ez az egész?!
-Honnan tudjátok? Mit kerestek itt? Ki volt ez a fiú?-kérdezősködtem még mindig oxigén hiánnyal.
-Mit láttál?-kérdezte az előző hangnemében Malia.
Ami elég barátságtalannak hangzott. Miért rám haragszik?
-Semmit.-vágtam rá. Csak...csak jöttek, és megölték.-néztem a fiúra összeszorult szívvel.
Ezúttal nem csak vér folyt belőle, hanem valami ezüstös anyag?
-Mi történik vele?-néztem Stilesra.
-Lydia, kísérd haza, vagy beszélj vele, vagy valami.-szólt a másik lányhoz. Malia, kerítsd elő Liamet. Én pedig felhívom apát és Scottot.-indult el telefonjára ügyelve. Nálunk találkozunk.-fordult hátra, és már itt se volt.
-Egy percet se bírom itt tovább.-ment utána rögtön Malia.
-Gyere. Nekünk se lenne jó itt maradni.-nézett hátra Lydia, majd az ajtó felé terelt.
Amíg ki nem értünk az iskolából, vártam, hogy valaki csípjen meg és kiderüljön, hogy ez is csak egy rossz álom. De sajnos semmi ilyesmiről nem volt szó. Lydia szorosan mellettem jött mindvégig, majd hirtelen megszólított a lépcső alján.
-Merre laksz?-kérdezte.
-Nem kell hazakísérni.-mondtam halkan.
-Viszont beszélnünk nem ártana.-mosolygott rám biztatóan.
-Hogy tudsz ezután mosolyogni?-csúszott ki a számon, de rögtön meg is bántam.
-Hidd el, sok ilyet láttam már.-rázta meg vállát, de látszott rajta, hogy azért nem ennyire érdektelen ez neki.
-Mi volt ez az egész?-léptem le az utolsó fokról.
Visszanéztem rá, de gondolataiba volt merülve. Most volt először lehetőségem felmérni őt. Így is magasabb vagyok, hogy fölöttem áll. Hosszú vörösesbarna haja hullámokban hullott egészen derekáig. Nagy zöld szemei pedig még mindig a földet kémlelték.
-Mi se tudjuk.-szólalt meg egy kis idő után. Inkább mondd el te, mit láttál.-állt mellém.
-Mondtam már, nem tudom. Olyan gyorsan történt.
-Történt még valami...- kereste a találó szót - furcsa?
Megráztam a fejem, pedig valahol tudom mire céloz. Valahogy nem akartam elmondani azt a bizarr dolgot, hogy a hangszóró szólogat, majd az állapotomról hadovál valamit.
-Biztos ne kísérjelek haza?-kérdezte.
-Nem köszi.-vittem fel el halvány mosolyt, majd elindultam.
Este miután megtanultam elhatároztam, hogy olvasok egy kicsit figyelemelterelésképp. Ugyanis egész nap szorongtam a mai dolgok miatt. Anyáék nem rég értek haza, és velük sem beszéltem egy szót sem. Egyedül a gondolataiddal, pedig ebbe belelehet őrülni. Muszáj vagyok lekötni magam.Így hát elővettem a Rettegés Doktorai-t. Most tűnt fel, hogy eddig nem is nagyon figyeltem a borítóját. De a ami nap ez másképp sikerült. Az első dolog ami kiszúrta a szemem a borító volt. Hirtelen nem értettem, majd leesett, hogy ők voltak azok. Azok akik kioltották egy ártatlan fiú életét a szemem láttára. Először nem hittem el, majd ráeszméltem, hogy azok a dolgok amiket nem hiszek el, mind valósak. A szemeim ma már másodjára megteltek könnyekkel, a könyvet pedig erőből a falhoz vágtam. Összekuporogtam az ágyamon és álomba sírtam magam.
Egy ismerős helyen tértem magamhoz. Halvány emlékeim voltak róla, de már nem tudom mikor történt. Egy kopott falas folyosón voltam, amit ha egyre jobban figyeltem, annál jobban nyelt el a sötétség. Mintha az ami az emlékeimben lakozott, hiányzott volna valami. Azt hiszem a hangok. Igen. Nem hallok semmit. A csend annyira felülkerekedett, hogy a fülem már zúg tőle. Elindultam, majd pár lépés után három folyosóval találtam szembe magam. A jobb oldali vonzott a legjobban, de mikor elindultam arrafelé, mintha valami láthatatlan erő visszalökött volna. Minél erősebben akartam bejutni, annál távolabbra kerültem. Ezúttal megpróbálkoztam a középső folyosóval, sikerrel. Az út nem volt hosszú míg elértem egy fekete vaskerítéshez.
Magam mögött meghallottam pár zajt, majd a félelem érzete elragadott magával. Tompa léptek hangja, és hangos zihálásom töltötte be a teret. Megfordulni nem tudtam, ugyanis, az a biztos halált jelentené, akárki, vagy akármi is közeledik. A vaskaput rángattam,majd mikor már éreztem, hogy az a valami mögöttem áll, sikerült átjutnom a túloldalra. Ez a hely olyan volt, mintha egy széles, üres kútban ácsorognék. De a teteje, nem volt annyira messze. Csak a csillagos eget láttam, semmi mást. Elkezdtem tapogatni a falakat, majd mintha az magába szívott volna.
Ezúttal egy elhagyatott táborféleségen találtam magam. Ezt is a fekete vaskapuk vették körbe, és ugyanaz a félelem. Mintha csak hallanám, hogy az életükért kiáltoznak. Mintha hallanám az utolsó szavaikat... Egyszerűen borzalmas.
Egyszer csak a semmiből előkerült két fekete árny, amik nagyon erősnek tűntek. Majd egy pár ember, akik velük harcolnak. Lányok és fiúk egyaránt. Az arcukat nem láttam, de minden másuk annyira ismerős volt. Odaakartam menni, hogy segítsek nekik, de egy ugyanazt a tehetetlenséget éreztem, mint annál a folyosónál. Miért nem mehetek tovább? Az egyik lány messzebb állt a többitől, és ha jól látom egy íjjal próbálkozik küzdeni. Felhúzta, majd egyenesen az egyik árny mellkasába fúródott a nyíl. Azon nyomban az erős, árnyszerű lényből rikító sárga fény özönlött. El kellett takarnom a szemem a világosságtól, majd pár pillanat múlva csak por vált belőle. A lány mosolygott, ami engem is vidámságra késztetett. Aztán az egyik pillanatban a másik lény hosszú, tömény kardja belevágódott, és a földre zuhant.
