-4.rész Nincs álom, csak valóság-

Miután közöltem ezt velük, falfehéren bámultak rám egy-két percig. Ezért nekem kellett lépnem.
-Tehát?-kérdeztem.
-El kell menned. Most. Messzire.-nézett rám Stiles.
-Tessék?-néztem fel rá elkerekedett szemekkel. 

-Most. Menj haza, és pakolj össze! Hagyj a szüleidnek egy üzenetet, vagy találj ki valamit. Mindenképp el kell menned egy pár napra.-kezdett el őrült módon járkálni és törni a fejét.

-Magyarázatot kaphatnék? Mi ez az egész?!-álltam fel és már majdnem kiabáltam. 

-Most leállítanám Stilest, de az a helyzet, hogy nincs idő a magyarázatokra.-mondta Scott. Menj haza kérlek, és dobj össze pár ruhát, majd egy óra múlva találkozzunk itt. Oké?-nézett rám biztatón. 

Nem válaszoltam, csak álltam mozdulatlanul, mintha ott se lennék. Nem tudtam nyelni, és a levegő is oly nehezen áramlott a tüdőmbe, mintha égetne. 

-Nekünk most el kell mennünk egy kicsit, beszerezni pár dolgot.-folytatta. Csak bízz bennünk. Higgy nekem, mindent megfogsz érteni, de most rögtön el kell mennünk az érdekedben. 

Még mindig nem szóltam semmit, és a földet kémleltem. Mégis mit tudna az ember ilyenkor tenni? Mit kéne erre mondanom? Ez túl sok egyszerre.
Az álmaim valóságok? Ennek a fiúnak miért lettek tűzvörösek a szemei? Miért kell elmennem? Mi folyik itt?
-Nem megyek sehova!-csattantam fel. Azt se tudom, hogy mi folyik itt. Őrültek vagytok mindannyian!-rohantam az ajtó felé, majd mikor kiértem elsírtam magam.
Fogalmam sincs mi ütött belém, hiszen én nem vagyok ilyen. Mégis, hogy hihetnék nekik? Ráadásul, hogy bízzak bennük? Kifutottam az iskolából és onnan egészen meg sem álltam az erdő sűrűéig. Egyáltalán nem volt fárasztó, amin eléggé meglepődtem. Nem ismerek saját magamra. Ez megrémít. Leültem egy fa tövébe, hogy egy kicsit lenyugodjak és átgondoljam min megyek keresztül. Hogy keveredtem ilyen őrültek közé? Amíg Barcelonában laktunk annyival nyugodtabbak voltak a napjaim. És tessék egy hónapja lakok itt és már minden a feje tetején áll. Olyan ez a város mintha vonzaná a furcsa dolgokat. Vagy mondhatnám természetfeletti dolgoknak? Áh, hát mi ez az egész? Már ilyen dolgokon fantáziálok. Kezdek én is megőrülni. 

Hirtelen észrevettem, hogy szinte semmi zajt nem hallok, kivéve a természet átlagos zörejeit. Nagyon ritka az életemben az ilyen pillanat, ezért eléggé megörültem neki. Az a sok gondolat kezdett kivándorolni a fejemből, és a madarak csiripelése vette át helyét. Eltűntek a doktorok, Scott vörös szeme, az álmaim. És eltűnt Stiles is, vele együtt az érzéseim is iránta. Akármik is voltak azok. Minden szertefoszlott és egy perc múlva be is aludtam. 

Nem álmodtam semmit, aminek kifejezetten örültem és végre kitudtam magam aludni úgy, hogy nem sikoltozva ébredek fel. Hirtelen riadtam meg, és kicsit meg is ilyedtem hol vagyok. Aztán gyorsan felültem és körbenéztem. Az erdőben szürkülödött és a köd is leszállt. A hőmérséklet vagy a felére csökkent, aminek nagyon nem tett jót, hogy rövidgatyában és ujjatlan pólóban voltam. Miközben felálltam azon törtem a fejem mit fogok ezért kapni otthon. Mintha az lenne a legfontosabb ebben a pillanatban. Fogalmam sincs merre kéne mennem, ezért csak elindultam balra és mentem tovább. Úgy vettem észre, hogy egyre inkább az erdő mélyébe vándorlok, ezért meg is akartam fordulni, de abban a pillanatban elfogott egy érzés. Amire leginkább az ismerős szó volt illő. Mintha már jártam volna itt. Sőt egészen biztosan voltam már itt. Magabiztosan végigsétáltam egy kitaposott ösvényen, mikor megláttam azt a bizonyos nagy, barna házat. Először kissé megijedtem, hogy tényleg ott állt teljes egészében előttem, mint az álmomban. Lakatlannak tűnt, ezért kicsit közelebb mentem. Már eléggé sötét volt ezért nem teljesen tudtam kivenni a tornácot, de megláttam, hogy az ajtó tárva nyitva áll. A legtöbb ép eszű ember sikítva elszaladna, és vissza se nézne, de mintha engem vonzott volna maga felé. Felléptem a tornáca, majd körbe se nézve beléptem a házba. 

Amennyira megtudtam állapítani a sötéttől teljesen üres volt, és egy kopott, rozoga lépcső vezetett az emeletre. Mielőtt felmentem volna, oldalra néztem, ugyanis valami nyugtalanított. És ha nem vagyok egyedül? Gyorsan kiráztam a fejemből a gondolatot és ráléptem lépcsőre. Recsegett míg felértem az emeleltre. Itt csak egy ugyancsak üres szoba állt, ezért meg is fordultam, hogy itthagyjam ezt a kísértetházat. 

Mielőtt megtettem volna ezt a mozdulatot éles fájdalom hasított a koponyámba és a földre zuhantam. Két kézzel szorítottam a fejem, de olyan érzés volt, mintha valami összeakarná nyomni. Kinyitottam a szám, hogy kiáltsak a fájdalomtól, de hangos morajlás jött ki rajta. Mi a fene? Elengedtem a fejem és körmeimmel felszántottam a padlót. Éreztem ahogy a fa beleszúródik és felszántja a bőröm. Újabbat morogtam de ezúttal sokkal hangosabban. Teljesen bepánikoltam és fogalmam sincs mi történik velem. Lentről apró hangokra lettem figyelmes, de egyszerűen nem tudtam rá koncentrálni. A fájdalom annyira elviselhetetlenné kezdett válni, hogy legszívesebben kitörtem volna valaki nyakát. Merémülök magamtól, hogy ilyen morbid gondolatok járnak a fejembe. 

-Dulcinea!-kiáltott fel valaki lentről, majd hallottam, hogy igyekszik fel a lépcsőn.

-Ne gyere közelebb.-szóltam rá, ugyanis nem akarom tényleg kitörni valaki nyakát.

A hangom teljesen más volt. Mély és akár egy éhes vadállat.

-Én vagyok az, Stiles. Hallassz engem?-szólt kétségbeesetten.

-El kell vinnünk innen, de muszáj leszel koncentrálni, hogy ne csinálj semmi rosszat.-mondta Scott. Oké most felmegyek érted, és segítek. Csak hinned kell nekünk mindenben. Oké?-kérdezte és elindult felfelé.

Lassan megfordultam és szembenéztem velük.

-Hiszek nektek.-morogtam.

Nézzétek el nekem, hogy ez a rész egy kicsit rövid lett, de ennek az az oka, hogy ez csak egy bevezetés a következő részbe. Remélem tetszett azért mindenkinek:)

-3.rész A harapás egy ajándék-

 

 Ismét a most már teljesen ismerős folyosón állok. Ugyanazok a kopott falak, és sötét alagutak. Ezúttal biztosan indulok el kezemmel súrolva a hideg, nyirkos, repedésekkel teli falat. Egy egészen furcsa dologra leszek figyelmes. Az ujjaim szabályosan beleillenek az egyik repedésbe, ahogy végighúzom őket rajta. Egy pillanatra megállok és elemzeni kezdem a karmolásnak kinéző karcolást. Ismét beleillesztem az ujjaim, ezúttal körömmel tapogatom. Mikor ezt megtettem, csikorgó hangot hallatott, amitől végigfutott a hideg a hátamon, majd hirtelen hátraugrottam.Ujjaim végén nem sima körmök, hanem karmok sorakoztak. Szemem erősen lehunytam, majd kinyitottam, arra koncentrálva, hogy tűnjön el, és sikerült is. Gondolataim összeszedve indultam tovább. Most már tudom, hogy nem a megszokott folyosón állok, mert nincs választható lehetőségem a végén. Csak egyetlen ajtó áll velem szembe. Pont az, ahol még nem teljesítettem. Ahol feladtam, és mást választottam helyette. Ez lenne az utolsó ajtó? Ha bemegyek és átvészelem, megszűnik a rémálom, végre? Nos nagyon remélem.
 A kilincsért nyúlok, majd már az erdőben is állok. Úgy érzem sötétebb van mint legutoljára. Ja és hidegebb is. Nem tudom mit kéne tennem. Ha úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy egy álom az egész, talán megismétlődik? De ha simán besétálok a szörny szerető karjaiba, még az is előfordulhat, hogy bedilizve ébredek. És ha nem álmodok? Na nem... Nem! Álmodok és kész! Halk morajlás hallatszik fel az erdő sűrűjéből. Csak úgy mint legutóbb a csontjaim is beleremegnek, viszont ezúttal nem félek... Annyira. Nem igazán tudom mit kéne tennem, tehát csak ácsorgok egy helyben.
 Úgy rémlik most történnie kéne valaminek, de nem hallom a paták dobogását. Sőt, a saját lélegzetvételem se hallom. Nagyon nem tetszik ez az egész, így hát köhintettem egy aprót. Nem hallok semmit.Körbeakartam fordulni, hogy felmérjem a terepet,de abban a pillanatban a földön kötöttem ki. Kezemmel próbálom magam védeni a sebes állatoktól, de ez aligha sikerül. Amilyen gyorsan érkeztek, úgy is vesztek a semmibe. A lábam, amelyiken átment az ami a földre terített, iszonyúan fáj. Sajog, szúr, nyom egyszerre. Lassan feltápászkodtam, hogy vessek rá egy pillantást. Ahogy gondoltam. Ömlik belőle a vér, ráadásul látom a saját csontomat. Sikítani szeretnék, de ekkor egy furcsa zajra leszek figyelmes. Igaz megrémít, viszont annak örülök, hogy újra hallok. Felakarok állni, és menekülni, de nem megy. Hirtelen hatalmas fájdalom hasít a gerincem menti környékre. Felkiáltok, ugyanekkor megmoccan valami mögöttem. Most már borzasztóan félek, és egyre elhatalmasodik a pánik fölöttem. Még egyszer megvizsgálom a lábam, de nem úgy néz ki, hogy feltudnék állni. Most tűnik fel, mintha egy kicsit világosabb lenne. Azt hiszem sokkal élesebben látok. Biztos a szemem hozzászokott a sötétséghez. De már mindegy is, mert a menekülésre képtelen vagyok, és a hatalmas vörös szemű szörny majdnem előttem áll. Már csak azért tudok imádkozni, hogy valóban csak egy álom legyen. Egy nagyon valóságos álom...
 A szörny közeledik, én pedig összekuporogva fekszem a földön. De ő elfut mellettem. Meglepetésemben rögtön felkaptam a fejem, hogy megnézzem hová is tart ilyen sebesen. A cselekmények túl gyorsak, csak egy rémült, talán  ismerős fiú elmosódott alakját látom. Majd a kiáltását hallom...
 Majd hirtelen eltűnt mindkettejük, csak én maradtam itt. Folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy csak egy álom, miközben felálltam. De ha csak egy álom, miért fáj ennyire? A hajnal első harmatai megjelentek az égen, viszont sűrű köd ereszkedett alá. Mintha valami itt tartana, mégsem engedi, hogy lássam miért. Lassan körbenéztem, mikor megláttam egy nagy barna faházat. Ösztöneim azt súgták, hogy induljak meg felé, ezért így is tettem. Annyira furcsa, hogy ennyire hosszú. Eddig egyik álmom sem tartott eddig. Vajon mit kell tennem, hogy végre kiszabaduljak?
 Mikor már majdnem a házhoz értem, halk susogásra figyeltem fel. A hátam mögött állt az a fiú, akire az előbb támadott rá az a förtelmes, vörös szemű lény, mellette pedig egy magasabb, sötétebb hajú fiú. Úgy tűnt mintha veszekednének. Közbe akartam avatkozni, bár fogalmam sincs miért, de ahogy közeledtem messzebb álltak ők is. Leültem egy vaskos fa tövébe, és onnan figyeltem mit beszélnek. Akár milyen messze is álltak, a hangok akár a fejemben lettek volna. Érthetetlen gyors suttogás.
 Lehunytam a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni, majd végül sikerült kihallanom egy mondatot:
"-A harapás egy ajándék." Majd felébredtem.

Egész napa suliban nem találkoztam ismerős arcokkal. Mármint olyanokkal akikkel beszéltem is az elmúlt nap folyamán. Pedig nagyon szeretnék összefutni valamelyikükkel. Tudom jól, hogy tudnak valamit. Valami többet bárkinél. Hiszen miért voltak ott akkor? Miért mentek volna el csak úgy? Nekik mi közük van ehhez? Már megint ez a számtalan kérdés. Válaszokat akarok kapni! Miért vannak azok a könyvön amit olvasok?Miért álmodok ilyeneket? Kezdek teljesen begyogyózni? Ebéd szünetben direkt elővettem a könyvem, hogy mások is lássák mit olvasok. Netán azok is, akiket szeretném, hogy lássák. Igazából csak úgy csináltam mintha olvasnék, de így is megelégedtem magammal. Tudom, őrült vagyok. Mikor letelt a szünet csalódottan tettem le a könyvet, de abban a pillanatban szinte elém ugrott Scott és Stiles. Majdnem felnevettem, de az arckifejezésüket ítélve, lefagyott a mosoly az arcomról.
-Honnan szedted azt a könyvet?-vágott bele Stiles a közepébe.
-A könyvtárotokból.-ráztam meg a vállam.
-Miért olvasod?-húzta fel szemöldökét.
-Nem tudom...-mondtam megszeppenve, ugyanis kicsit elszégyelltem magam, bár nem értem miért.
-Szoktál képzelődni? Rosszakat álmodni? Ezekről a fickókról...
Próbáltam nem a képükbe bámulnak miközben elméletileg sugdolóztak, ezért elpakoltam a cuccaim, majd lehajtott fejjel ujjaimat tördeltem. Közben persze hallottam, hogy mit mondanak. Köztük olyanokat, hogy "Szerintem avassuk be. Megőrültél?! És ha ő is egy? Talán megmenthetjük!"
-Várjunk csak, mi?-vágtam bele. És még azt hittem, hogy én vagyok a bolond.-álltam fel, készülve, hogy otthagyjam őket.
Mikor megfordultam észrevettem, hogy az ebédlő teljesen kiürült rajtunk kívül. El fogok késni! Az ajtóhoz siettem, de Stiles megragadta a karom, és magához húzott. Ahol hozzámért a bőröm bizsergett, majd a levegőt is hevesebben vettem, sőt szinte kapkodtam. Basszus. Ajkamba haraptam és lesütöttem a tekintetem. Valószínűleg ő semmit nem vett ebből az egészből, mivel máris húzott vissza az asztalhoz.
-Ülj le.-szólt az előbbinél kedvesebben.
-El kell egy kicsit beszélgetnünk. Te más vagy.-mondta Scott. Tudom, hogy láttál és hallottál valamit. És tudok a rémálmaidról is.
Mégis honnan tudná? Miért ki ő, hogy ezeket tudja?
-Hát pedig nem láttam és nem is hallottam semmit. Rémálmaim, pedig nincsenek, szóval sziasztok!-álltam fel ismét.
-Hazudsz.-szólt ismét Scott, mikor megfordultam.
Tovább sétáltam, de megálltam az ajtó előtt.
-Honnan tudtok ti erről?-kérdeztem halkan, majd lassan megfordultam.
-Csak segíteni szeretnénk, de ahhoz szükségünk van a bizalmadra.- jött hozzám közelebb. Most mutatok neked valamit, de kérlek ne menj el. Kezdhetem?-kérdezte, én pedig rábólintottam.
Behunyta szemeit, majd lassan kinyitotta. Írisze olyan vörösre változott, mint a szörnyé az erdőben. De mégis más. Nem rémisztő, hanem inkább gyönyörű. Nem ijedtem meg, de még csak nem is pánikoltam be. Nem  érdekel, hogy ez lehetetlen. Teljesen elragadott magával, pedig csak pár másodpercig tartott. ugyanis ismét lehunyta szemét, majd már sötétbarna színekben pompázott. Megráztam a fejem, majd még mindig csodálattal bámultam rá.
-Ezt, hogy csináltad?-krákogtam.
-Ha elárulod, mi történik veled, talán én is beavathatlak.-mosolyodott el.
Aprót bólintottam, és leültem újra.
-Eddig háromszor volt rémálmom. És mindegyik ugyanúgy kezdődött. Egy folyosón állok, három ajtóval körülvéve. Az egyik ajtón túl te voltál.-néztem félszemmel Stilesra.
-Én?
-Igen. Egy ágyon feküdtél egy üres szobában...És mintha két ember lett volna benned. Az egyik segítséget kért, majd a másik...nos megölt. A másik ajtón túl sokan voltak, köztük szerintem ti is. Valami ninja félékkel harcoltatok, a végen pedig az egyik leszúrt egy lányt.-néztem fel rájuk, hátha nem veszik komolyan mit mondok, de az arcuk inkább fájdalmasra változott.
 Talán gyász? Jézusom, mibe keveredtem?
-Allison.-suttogta Scott maga elé nézve.
Stiles óvatosan megveregette a vállát, majd mindketten újra rám néztek. Próbáltam úgy tenni mintha nem érdekelne a dolog, és elmeséltem nekik a ma reggeli álmomat is. De úgy tűnik ezen sem lepődtek meg. Viszont én nem bírom tovább. Rá kell kérdeznem.
-Szóval...-kezdtem, de nem tudtam, hogy folytassam.
-Igen bennem volt egy gonosz szellem, ő pedig vérfarkas, és ez a harc, ahogy te nevezted, megtörtént.-mondta egy levegővel, talán kicsit unottan is Stiles.
A másik kicsit idegesen rápillantott, majd ismét mindketten rám pillantok.
-Hisz te magad mondtad, hogy van benne valami.-vetette oda neki Stiles.
-Igen, de előbb megszerettem volna hallgatni az egészet.-válaszolt.
-Oké. Tehát miről van szó?-vágtam bele.
-Folytasd.-kérte Scott.
-Mit?
-Ezek voltak az álmaid. Mást is említettem.-döntette oldalra a fejét.
-Más nem volt.-mentegetőztem.
-Hazudsz.-ismételte ugyanolyan hangnemben.
-Nem tudhatod.
-De tudhatom-nézett mélyen a szemembe.
-Miért kéne hinnem nektek? Fogalmam sincs, hogy csináltad azt a szemeddel, de nem is érdekel.
Pár perc csend következett kijelentésem. Egyikük sem tűnt idegesnek, vagy türelmetlennek. Azt meg pláne nem vettem észre, hogy izgulnának, hogy lassan az óra fele letelik. Én annál inkább csak dühöngtem, izgultam, na és rettegtem. Mit akarnak tőlem? Lassan Stiles felé sandítottam. Oldalra nézve törte a fejét valamin. Sokkal több olyan pillanatot szeretnék amikor meg tudom őt figyelni. Csak nézni számomra tökéletes ajkait, vagy éppen arcvonalait. Egészen elmélyültem benne, észre sem vettem, hogy a velem szemben ülő Scott pedig engem bámul. Gyorsan elkaptam a szemem Stilesról, majd lesütöttem. Bizonyára nagyon is jól tudja mit figyelek éppen ilyen szorgalmasan. Arcom színe egészen biztosan pirosabb árnyalatra váltott, amit hófehér bőrömön nagyon nehéz lenne eltakarni. Ezért inkább nem is törődtem vele. Összehúzott szemmel néztem Scottra, mire ő elmosolyodott.
-Hagy beszéljek veled négyszemközt.-törte meg a csendet Stiles. Talán nekem elmondja.-fordult felénk.
Csak az kéne még! A szám rögtön megmozdult és azon nyomban beszélni kezdtem össze vissza. Majd végül kitértem a lényegre.
-Mikor azok a...fickók megölték azt a fiút...-itt megálltam egy kicsit, ugyanis fájt visszaemlékezni. Utána hallottam valamit... Valami egészen furcsát, amit igazából nem tudok hova tenni.-felnéztem rájuk, de ők csak feszülten figyeltek. Azt mondták nekem, hogy az állapotom javul.-mondtam ki.

-2.rész Az állapotod javul-

 " Ugyanaz a sötétbarna haj, aranybarna szem...és mosolyra húzódott száj."

 Tekintetem hirtelen elkaptam, és a könyvemre szegeztem. Nem hittem a szememnek. Hogy lehetne ő az akivel álmodtam? Életemben nem találkoztunk. Sose láttam még. De mégis ugyanaz. Minden. Teljesen összezavarodtam. Hogy lehet minden ugyanaz? Minden bizonnyal vele kellett álmodnom. Csak ő lehet az. Mi van ha csak beképzeltem? És ha ez a fiú mellettem teljesen másképp néz ki? Na jó. Csak nem diliztem be ennyire. Lassan felé sandítottam, de a szemem nem hazudott. Ő az.
 Izzadt tenyerem megtöröltem farmeromba, majd megfogtam a tollam. Kihúzódtam a pad szélére könyveimmel együtt, és megpróbáltam koncentrálni. Természetesen nem értettem egész végig semmit. Leírtam a füzetembe, amit a tanár a táblára firkantott, és telefonom fordítójába. Ha nem rontja el teljesen ez a hülye kütyü, akkor valószínűleg a múlt időt ismételi a csoport. Mellettem a srác aki álmomba meggyilkolt, - vagyis valami Stiles - a mögötte ülő fiúval beszélgetett szüntelenül, ami már elég idegesítő volt. Közbe akartam avatkozni, de meggondoltam magam, ugyanis nem szerettem volna, hogy rögtön az első napomon megutáljanak. Ezért csak csöndben ültem, és néha meghallottam egy-két szót belőle. De mondhatni ezekből a szavakból nem értettem semmit. Még azt is felvetettem, hogy esetleg más nyelven beszélnek, de aztán leesett, hogy mégsem. Csak a szavak maradtak továbbra is érthetetlenek számomra. Behunytam a szemem, hogy jobban tudjam kivenni mit mondanak, de rájöttek, hogy hallgatózom, ezért abbahagyták. Zavartan visszafordultam a füzetemhez, és úgy tettem, mint aki írna.
 Az óra folyamán egy lány felelt még, majd kicsöngettek. Megkönnyebbültem, hogy nem kellett bemutatkoznom. De miután végeztem cuccaim összeszedésével, a tanárnő újra rám hozta a szorongást.
-Ó meg is feledkeztem valamiről. Mindenki üljön vissza a helyére. Bizonyára már rájöttetek, hogy új csoporttársunk akadt. Miss Phoebus?-nézett rám
 Oh anyám...
-Üdv.-biccentettem, mire mindenki rám szegezte a tekintetét.
-Mivel ha jól sejtem a Dulcinea francia név, az a feltételezésem jutott, hogy egy picikét ért ehhez a nyelvhez.-folytatta az égetésem.
-Sajnos azt kell mondjam...-kezdtem remegő hanggal. Hogy rosszul sejtette. A Dulcinea spanyol név. Viszont a vezetéknevem latin-amerikai. Szóval nem vagyok spanyol. Vagyis onnan jöttem, de a származásom elméletileg latin-amerikai...-folytattam volna, de belevágott.
-Maga még idegesítőbb mint Mr Stilinski.-mondta unott hanggal, majd a mellettem ülőre nézett.
-Ebből hagyja ki Stilest.-szólalt meg mögöttem egy kellemes lány hang. Nála nincs idegesítőbb.-jegyezte meg, mire a padtársam is megszólalt.
-Kösz, Mal.-nézett rá hátra, majd elmosolyodott.
Valami furcsa volt a mosolyában. Ez nem sima mosoly. Ez amolyan tini mosoly, mikor valakibe fülig bele vagy zúgva. Nekem és felfelé görbült erre a szám, mivel iszonyat aranyos volt, ezzel a tekintettel. De nem tartott sokáig, mivel ebből arra lehet következtetni, hogy szereti is. Talán együtt lennének? Erre a gondolatra a gyomrom összerándult, amit nem értettem. Szinte észrevehetetlenül megráztam a fejem, majd felálltam. Megfogtam a könyveim, és hátranéztem arra a bizonyos lányra. Kifogástalanul gyönyörű volt. Tökéletes arányok az arcán, középen pedig gesztenyebarna szeme rikított. Telt ajkak, vállig érő, ugyancsak barna haj. A testalakját pedig szerintem minden lány irigyli a teremből.
 Stiles felállt és odament hozzá, a barátja pedig előttem állt. Gyorsan felmértem mind a kettőjüket állva, majd visszanéztem a lányra. A két fiú közül egyértelműen az előttem álló nézett ki jobban, de engem mégsem ő fogott meg. Hanem a valószínűleg foglalt. Nem hiszem el, hogy az első napomon már ezt csinálom! Elbambultam a kis páron, majd csak arra figyeltem fel, mintha a lány szeme ragyogó kékké váltana, majd behunyta és megcsókolta a fiút. Természetesen elfogott a féltékenység, de nem azon agyaltam túl magam. Hanem a lány szemén. Képzelődtem volna? Hogy lehetne másképp barnáról szinte ragyogó kék? Gondolatmenetem - ami eléggé össze volt zavarodva - az előttem álló fiú zavarta meg.
-Bejön?-szólalt meg, mire megráztam a fejem.
Teljesen más hangot képzeltem el neki, de ez annál sokkal kellemesebb volt és barátságos. Na meg olyan mint aki még sose kérdezte ezt. Felnéztem rá zavartan, majd ismét ingattam a fejem.
-Scott vagyok.-nyújtotta kezét és elmosolyodott.
Én zavaromban nem válaszoltam, hanem sarkon fordultam. Ismerkednek veled, te meg húzzál el. Gratulálok tökfej!
 A nap folyamán többször is be kellett mutatkoznom. És többször is egy csoportba kerültem Stilesszal és azzal a bizonyos Mal-el, viszont Scott-ot többször nem láttam a nap folyamán. Szerencsére egyikük sem ült mellém többet. Francián kívül minden jól ment, ami teljesen meg is lepett. Azt hittem a mulasztásom miatt, teljesen le leszek maradva, de úgy tűnik nem baj, hogy olyan nehéz volt a régi sulim. Ebéd időben mindenki az étkezőbe ment, kivéve persze engem. Mivel nem ismerek senkit, egyedül pedig nem akartam lenni, elhatároztam, hogy bevonulok a könyvtárba. Azt hiszem ez az egyetlen helyiség az iskolában, ami nagyon tetszik. Úgy tűnik akik készítették ugyanígy vannak vele, ugyanis még belépőkártyát is kell használni. Táskámmal a vállamon, és egy szendviccsel a kezemben csipogtattam le a kis kártyát. Rajtam kívül csak egy nagyjából második éves fiú bóklászott a sorok között. Nem nagyon figyeltem, hanem leültem az egyik asztalhoz. Kipakoltam az eddig kapott leckéimet, majd nekiláttam.
 Egészen belemerültem a matek leckémbe, majd csak arra lettem figyelmes, hogy az a bizonyos fiú eltűnt. Nem tűnt fel, hogy kiment volna, ezért biztos csak valahol hátrébb van. Mikor újra lenéztem a füzetemre ajtócsapódást hallottam, ezért annak irányába kaptam a fejem. Nem láttam senkit. A helyzet kezdett egyre érthetetlenebb lenni, ezért felálltam, hogy utána járjak. Először abba a sorba mentem, ahol az imént a fiú állt. Végigmentem rajta, majd jobb oldalra néztem, és ijedtemben majdnem összeestem. Három maszkos ember állta körbe a mostanra már sikítozó fiút. Nem tudtam mit kéne tennem. Teljesen leblokkoltam, és csak álltam egy helyben. Az egyik maszkos elővett egy hatalmas tűt, ami a másik pillanatban a fiú nyakába landolt. Segítségért akartam kiáltani, de a torkom teljesen kiszáradt. A fiú vonagló testtel a földre zuhant, ők pedig eltűntek egy szempillantás alatt.
 Sírva összeestem a kínok közt vergődő fiú elé. Könnyeimmel küszködve kúsztam mellé, hogy segítsek rajta. Bár fogalmam sincs mit kéne tennem. Vagy, hogy mit tettek vele. A pánik egyre jobban eluralkodott rajtam, de tudtam, hogy segítenem kell. Remegő kezeimmel megfogtam az övét, mikor a hangszóróból szüntelen zúgás lett hallható. Majd egyszer csak egy gépies hang aki a nevemet ismételgeti.
-Luci. Luci.-folyamatosan. Az állapotod javul.-mondta, majd a zúgás hirtelen abbamaradt, akárcsak mellettem, az előbb vonagló fiú mozdulatai.
Próbáltam nem törődni az előző szavakkal, de eddigre már kitört rajtam a pánikroham és csak sírni tudtam. Szinte fuldokoltam, mikor az ajtó ismét kinyílt, de most nem figyeltem oda. Nem tudtam odafigyelni. Arra lettem figyelmes, hogy valaki felrángat a földről és karjaiba zár.
-Mi történt Dulcinea?-hangja kétségbeesett volt.
Hirtelen végiggondoltam, de nem tudtam mit mondani. Csak egy perccel később esett le, hogy ki az aki tudja a nevem? És ki is tudja mondani? Könnyeimtől homályosan láttam, de kivettem, hogy Stiles az, és mellete még két lány. Talán a egyik Mal? Mit keresnek itt?
-Én...-kapkodtam levegő után. Nem tudom.-töröltem meg szemeim, mire ismét magához húzott.
Ezúttal nyugtatni próbált, ami lassacskán sikerült is neki. Elengedtem, majd kinyöszörögtem egy sajnálomot.
-Mi a fene történt?-kérdezte nyugtalan hangon Mal. Emberek maszkban?-fújtatott.
-Honnan tudod?-lepődtem meg, mire a mellette álló szúrós tekintettel nézett rá.
-Malia.-szólt rá Stiles.
Szóval a Mal, a Malia rövidítése? Mindegy is. Mi ez az egész?!
-Honnan tudjátok? Mit kerestek itt? Ki volt ez a fiú?-kérdezősködtem még mindig oxigén hiánnyal.
-Mit láttál?-kérdezte az előző hangnemében Malia.
Ami elég barátságtalannak hangzott. Miért rám haragszik?
-Semmit.-vágtam rá. Csak...csak jöttek, és megölték.-néztem a fiúra összeszorult szívvel.
Ezúttal nem csak vér folyt belőle, hanem valami ezüstös anyag?
-Mi történik vele?-néztem Stilesra.
-Lydia, kísérd haza, vagy beszélj vele, vagy valami.-szólt a másik lányhoz. Malia, kerítsd elő Liamet. Én pedig felhívom apát és Scottot.-indult el telefonjára ügyelve. Nálunk találkozunk.-fordult hátra, és már itt se volt.
-Egy percet se bírom itt tovább.-ment utána rögtön Malia.
-Gyere. Nekünk se lenne jó itt maradni.-nézett hátra Lydia, majd az ajtó felé terelt.
Amíg ki nem értünk az iskolából, vártam, hogy valaki csípjen meg és kiderüljön, hogy ez is csak egy rossz álom. De sajnos semmi ilyesmiről nem volt szó. Lydia szorosan mellettem jött mindvégig, majd hirtelen megszólított a lépcső alján.
-Merre laksz?-kérdezte.
-Nem kell hazakísérni.-mondtam halkan.
-Viszont beszélnünk nem ártana.-mosolygott rám biztatóan.
-Hogy tudsz ezután mosolyogni?-csúszott ki a számon, de rögtön meg is bántam.
-Hidd el, sok ilyet láttam már.-rázta meg vállát, de látszott rajta, hogy azért nem ennyire érdektelen ez neki.
-Mi volt ez az egész?-léptem le az utolsó fokról.
Visszanéztem rá, de gondolataiba volt merülve. Most volt először lehetőségem felmérni őt. Így is magasabb vagyok, hogy  fölöttem áll. Hosszú vörösesbarna haja hullámokban hullott egészen derekáig. Nagy zöld szemei pedig még mindig a földet kémlelték.
-Mi se tudjuk.-szólalt meg egy kis idő után. Inkább mondd el te, mit láttál.-állt mellém.
-Mondtam már, nem tudom. Olyan gyorsan történt.
-Történt még valami...- kereste a találó szót - furcsa?
Megráztam a fejem, pedig valahol tudom mire céloz. Valahogy nem akartam elmondani azt a bizarr dolgot, hogy a hangszóró szólogat, majd az állapotomról hadovál valamit.
-Biztos ne kísérjelek haza?-kérdezte.
-Nem köszi.-vittem fel el halvány mosolyt, majd elindultam.
  Este miután megtanultam elhatároztam, hogy olvasok egy kicsit figyelemelterelésképp. Ugyanis egész nap szorongtam a mai dolgok miatt. Anyáék nem rég értek haza, és velük sem beszéltem egy szót sem. Egyedül a gondolataiddal, pedig ebbe belelehet őrülni. Muszáj vagyok lekötni magam.Így hát elővettem a Rettegés Doktorai-t. Most tűnt fel, hogy eddig nem is nagyon figyeltem a borítóját. De a ami nap ez másképp sikerült. Az első dolog ami kiszúrta a szemem a borító volt. Hirtelen nem értettem, majd leesett, hogy ők voltak azok. Azok akik kioltották egy ártatlan fiú életét a szemem láttára. Először nem hittem el, majd ráeszméltem, hogy azok a dolgok amiket nem hiszek el, mind valósak. A szemeim ma már másodjára megteltek könnyekkel, a könyvet pedig erőből a falhoz vágtam. Összekuporogtam az ágyamon és álomba sírtam magam.
 Egy ismerős helyen tértem magamhoz. Halvány emlékeim voltak róla, de már nem tudom mikor történt. Egy kopott falas folyosón voltam, amit ha egyre jobban figyeltem, annál jobban nyelt el a sötétség. Mintha az ami az emlékeimben lakozott, hiányzott volna valami. Azt hiszem a hangok. Igen. Nem hallok semmit. A csend annyira felülkerekedett, hogy a fülem már zúg tőle. Elindultam, majd pár lépés után három folyosóval találtam szembe magam. A jobb oldali vonzott a legjobban, de mikor elindultam arrafelé, mintha valami láthatatlan erő visszalökött volna. Minél erősebben akartam bejutni, annál távolabbra kerültem. Ezúttal megpróbálkoztam a középső folyosóval, sikerrel. Az út nem volt hosszú míg elértem egy fekete vaskerítéshez.
 Magam mögött meghallottam pár zajt, majd a félelem érzete elragadott magával. Tompa léptek hangja, és hangos zihálásom töltötte be a teret. Megfordulni nem tudtam, ugyanis, az a biztos halált jelentené, akárki, vagy akármi is közeledik. A vaskaput rángattam,majd mikor már éreztem, hogy az a valami mögöttem áll, sikerült átjutnom a túloldalra. Ez a hely olyan volt, mintha egy széles, üres kútban ácsorognék. De a teteje, nem volt annyira messze. Csak a csillagos eget láttam, semmi mást. Elkezdtem tapogatni a falakat, majd mintha az magába szívott volna.
 Ezúttal egy elhagyatott táborféleségen találtam magam. Ezt is a fekete vaskapuk vették körbe, és ugyanaz a félelem. Mintha csak hallanám, hogy az életükért kiáltoznak. Mintha hallanám az utolsó szavaikat... Egyszerűen borzalmas.
 Egyszer csak a semmiből előkerült két fekete árny, amik nagyon erősnek tűntek. Majd egy pár ember, akik velük harcolnak. Lányok és fiúk egyaránt. Az arcukat nem láttam, de minden másuk annyira ismerős volt. Odaakartam menni, hogy segítsek nekik, de egy ugyanazt a tehetetlenséget éreztem, mint annál a folyosónál. Miért nem mehetek tovább? Az egyik lány messzebb állt a többitől, és ha jól látom egy íjjal próbálkozik küzdeni. Felhúzta, majd egyenesen az egyik árny mellkasába fúródott a nyíl. Azon nyomban az erős, árnyszerű lényből rikító sárga fény özönlött. El kellett takarnom a szemem a világosságtól, majd pár pillanat múlva csak por vált belőle. A lány mosolygott, ami engem is vidámságra késztetett. Aztán az egyik pillanatban a másik lény hosszú, tömény kardja belevágódott, és a földre zuhant.

-1.rész Rémálom-

 

      Hangos csattogás. Mint mikor a kalapácsot ütik az üllőhöz. Szüntelenül, egyre
hangosabban. Érzem a rettegését. De ez másfajta. Ez különleges félelem. Nem tudom eldönteni
mitől fél. Netán önmagától?

Egy alagsorban vagyok. Középen állok, mellettem pedig két hosszú folyosó nyúlik el.
Elindulok a baloldalin. A falak kopottak, mély bemélyedésekkel rajtuk. Mintha valamiféle
állat okozta volna. Vagy inkább vadállat. Amint egyre beljebb lépkedek, szívem is egyre
gyorsabb ütemre vált. Már a torkomban érzem dobogását. Egy pillanat erejéig megállok,
hogy csillapítsam légzésem, majd a kíváncsiság felülkerekedik és tovább megyek.

Egy sötétbarna ajtóval találom magam szembe. Nem akarok bemenni. Nem akarom tudni mi
van odabent. Mégis a kilincs után nyúlok és lenyomom azt. Egy erdőben vagyok. Halk
morajlásokat hallok, ezért hátrálok, és az ajtóért tapogatózom. Egyre hevesebb a mozdulat,
 de így sem érem el. Gyorsan megfordultam, de hiába. A kiutam eltűnt.

Sötét van, csak a gyenge érzékeimmel tudok tájékozódni. A szellő lágyan fúj, mégis olyan
hideg, hogy majd' megfagyok. Átkarolom magam, így próbálom melegen tartani testemet.
Paták dobogására leszek hirtelen figyelmes, majd amire észbe kapok előttem rohan el, egy
egész csorda szarvas. Ijedtemben a földön kötök ki, levegőért kapkodva.

El kell innen tűnnöm! Óvatosan feltápászkodom a földről, és menedéket keresek. De nem sok sikerrel. Csak a sűrű fenyves terpeszkedik el előttem. Fára mászni pedig nem tudok, tehát meg
kell találnom az ajtót, hogy kijussak. Újabb morajlás a végtelen fasor sűrűjéből. És egy felém
siető nagy fekete alak. Egész lényemben remegek, de az agyam pörgése megállt. Nem
tudok olyan gyorsan futni, hogy ne érjen el. Nem tudok elbújni. Megküzdeni vele pedig
pláne nem. Tehát csak állok, és várom a halálom...

A lény ami velem áll szemben, hirtelen rám tekint, hatalmas, vörös szemeivel, majd ismét
a földet kémleli. Sikítanék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Feladtam, és már csak
várom, hogy vége legyen. Ekkor hirtelen lábaim nekiiramodnak, hiába döntöttem el
magamban, hogy nem tudok megmenekülni. A testem még mindig nem adta fel. Így
hát csak futok, teljes erőmből. Hallom, hogy követ, és tudom, hogy nemsokára utolér.
Elesek, és csak gurulok lefele a dombról, míg egy fa vastag törzse meg nem állít. Különös,
hogy nem érzem a fájdalmat. Netán már halott lennék? Behunyom a szemeim, és
próbálom elképzelni, hogy nem követ, és sikerült kijutnom.

Mikor kimerek kukkantani szempilláim mögül, újra az alagsorban találom magam.
Rémülten felállok, és keresem a veszélyt. De nem találom. Ismét a hangos csattogásra
leszek figyelmes. Ezúttal jobb oldali folyosót választom, ahonnan hallom ezt a furcsa zajt. Megindulok, majd egy vörös ajtó állja utam. Most már nem csak a kíváncsiság teszi,
hogy benyitok. Egy szürke szobában állok, ahol nincs semmi más, csak egy vaságy. Az
ágyon pedig egy szuszogó ember. Ablak nincs, csak az ajtó túloldaláról jön némi fény.
Itt bent érzem a legerősebben a félelmet. Annyira erősen, hogy én is kezdek félni. Közelebb
léptem az ágyhoz, majd megpillantottam, hogy egy fiatal fiú fekszik rajta. Sötétbarna haja
szemébe lóg, arca kifürkészhetetlen. Homlokán apró izzadtság cseppek gyöngyöznek.
Odaakarok nyúlni, hogy letöröljem azokat, de ő előbb rám tekint, majd odébb húzódik. Visszaeresztem kezem oldalam mellé, majd továbbra is csak egymást figyeljük.
Megakarom kérdezni, hogy miért van itt, de még mindig nem tudok beszélni.

Egy könnycsepp gördül végig arcán, majd némán segítséget kér. Nem tudom
mit tegyek. Hogy mentsem meg. Én is segítségre szorulok. Kétségbeesetten néztem
fájdalomtól megvonagló arcát, majd hirtelen szemei aranybarnáról koromsötétre váltottak.
Utoljára mosolyra húzódott száját találta meg tekintetem, aztán minden elsötétült.

Hangos kiáltással, és kapkodó végtagokkal ébredek. Csak álom volt. Egy újabb rémálom.
Egész ágyam, és pizsamám izzadtságtól nedves. Telefonomért kutatok, hogy megnézzem
mennyi az idő. Öt óra negyvenhét. Egy óra múlva kelhetek, tehát kizárt, hogy visszatudjak
aludni. Félév van, ráadásul végzős vagyok. És ilyenkor kell elköltözni egy másik kontinensre.
Tök logikus. Nem értem miért volt olyan sürgős elköltözni Spanyolországból,
Amerikába. Pontosabban Bacon Hillsbe. Azt meg végképp nem, hogy miért tartott
egy hónapig, hogy felvegyenek. Nem mintha olyan nagy szám lenne az az iskola, hogy
olyan nehéz oda bejutni. Mindenesetre sokkal rosszabbnak néz ki, mint a barcelonai
sulim.  Épp mire beilleszkednék,
vége lesz az egésznek.Olyan nehéz lett volna még félévet otthon maradni? Mindegy.
Többet nem is hisztizek ezen, mivel úgysem fogunk visszamenni.

Felálltam, majd felhúztam a redőnyt. Igaz, hogy mindjárt hat óra, a szürkeség még csak
most kezd elmúlni. Ilyenkor a kedvencem az ég színe. Ahogy a legszebb narancs, rózsaszín
és piros színekben pompázik. Ezt a kevert színt egész nap eltudnám nézni. Beágyaztam, majd felkapkodtam a már tegnap kikészített ruháim. Bevallom kicsit izgulok, mivel nekem ez
az első napom itt. De majd csak túlmegyek rajta esés nélkül. Legalább is remélem, mivel
nálam nem lehet tudni.

A szüleim már nincsenek itthon, igaz gyorsan kaptak állást, de ennek vannak hátrányai is.
És egyke is vagyok, ezért nem csoda, hogy senki nem hallotta meg sikításom. Lebaktattam
az emeletről, majd kikaptam a hűtőből a reggelim és ráérősen elkezdtem rágcsálni.
Mikor ezzel végeztem ledobtam magam a kanapéra és szokásom szerint olvastam,
időelhalasztás képen. A suli könyvtárában kutakodtam és felkeltette a figyelmem
egy bizonyos The Dread Doctors azaz A Rettegés Doktorai. Igazából a történet halál
unalmas, és teljesen hülyeség, mégis kivettem, mert még sose hallottam erről.
És szeretek olyat olvasni amit szinte alig ismernek. Szóval miután elolvastam a könyvet elmondhatom magamról, hogy egyike vagyok a kevés embernek, aki ezt a kezében fogta.

Mire döcögősen átestem egy fejezeten, el is kezdhettem készülődni. Felmentem a
szobámba, majd hajkefémet megfogja az ajtóra akasztott tükör elé álltam. Hosszú
sötétbarna hajam, mostanában egyre többet hullik, ezért pár átfésülés után inkább be
is fejeztem. A bőröm túl fehér, és kicsit szeplős, ezért ezt néha le szoktam fedni, ahogy
most is teszem. Mikor magammal végeztem, gyorsan bedobáltam a könyveim a
táskámba, és indultam is az iskolába.

Belépek az iskolába és elkap az unalom érzete. De jó is volt egy hónapig otthon lazsálni.
Viszont most tuti megkapom a mulasztásért. Megkerestem a szekrényem, majd
bepakoltam a pillanatnyilag nem kellő cuccokat, és indultam franciára. A legjobb az
egészben pedig ez lesz. Ugyanis spanyol vagyok, perfektül még nem beszélek angolul,
most pedig francia órára megyek. Beléptem a terembe, ahol érdeklődő arcok fogadtak.
Na igen új lány, meg minden. Könyveimet szorongatva, lehajtott fejjel kerestem egy
üres helyet. Leültem, majd próbáltam kideríteni hol tartanak. Összevissza lapozgattam
a tankönyvem a munkafüzettel együtt, de megmondom őszintén nem tudom mit kéne
keresnem. Körbenéztem, de szerencsére már nem figyeltek rám, ugyanis bejött a tanár.
Köszöntötte a diákokat, majd helyet foglalt. Na de ezt persze mind franciául, szóval
egy kukkot sem értettem. Mikor már mindenki elcsendesedett két fiú rontott be az ajtón.
Egyesek halkan kuncogtak rajtuk, míg mások tudomást sem vettek róluk. Nem tudtam
annyira szemügyre venni egyiket sem, mivel olyan gyorsan történt. Az egyik lehuppant
mellém, a másik pedig mögé. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mivel nem
akartam, hogy mellém üljön valaki. De hát ez van. A fiú elővette a tanszereit, majd
suttogott valamit a mögötte ülőnek, amit a tanár szakasztott félbe. Elmosolyodtam,
majd próbáltam koncentrálni. Remélhetőleg megúszom a bemutatkozós új lány szerepét.

Odasandítottam a mellettem ülő fiú füzetére, hogy legalább egy csoporttársamnak tudjam
ma a nevét. Mi? Mi...ne...cha...Na jó. Ez egyáltalán név?

-Stiles.-szólalt meg a mellettem ülő, amitől egy kicsit megijedtem. Csak Stiles.-hallatszott
a hangján, hogy mosolyog.

Majd kicsit közelebb húzódott és ő is próbálta kiolvasni a nevem...Vagyis csak próbálta.

-Luci. Csak Luci.-mosolyodtam el én is, majd ránéztem.

És abban a pillanatban leblokkoltam. Ugyanaz a sötétbarna haj, aranybarna szem...és
 mosolyra húzódott száj.

Nos ez lett volna az első rész. Tudom eléggé rövidke, és a története se hajat meresztő, de ezt
nézzétek el nekem az első pár részben:) Remélem, hogy tetszett:) És ha ez így van hagyjatok
nyomot magatok után:)

Prológus

     Korom sötétség terül el, akármerre nézek. Pupilláimat meresztgetve próbálom kideríteni hol vagyok,
de sajnos így sem látok semmit. Ezzel ellentétbe érzek valamit. Mindenféle szúrós szag
csapja meg orrom, majd ahogy belélegzem a szemeim megtelnek könnyekkel.
Talán valamiféle vegyszer lehet. Hallom, hogy a helyiség ahol vagyok árammal van
körülvéve. Halk pattogása elárulja. Nedves a padló ahol összegömbölyödve fekszem.
Ahol egyre jobban nem bírok magammal. Éhes vagyok. Egy nagyon undorító dologra.
    Érzem, hogy kezdek átváltozni. Nem bírom magam kontrollálni. Ahogy karmaim
végighúztam a talajon mély bevésődést okoztam rajta. Kiegyenesedtem, majd felültem, de
már éles fogaimat is csattogtatom kínomban. Hangos morajlás tölti be a teret,
amitől csontjaim reszketnek. Miután újra és újra hallottam, rájöttem, hogy én okozom.
Mindenféle hang egyre csak nő, mire az ordításaim is felerősödnek. Talán azért
csinálom, hogy minden mást kizárjak a fejemből? Azt a sok ezer gondolatot ami
minden percben átfut rajta? Vagy azért mert éhezem? Jó magam sem tudom.
     Erőlködésemtől, hogy ne változzak át, kezd fogyni az erőm. Kezd elnyelni a teljes
sötétség. De nem ájulhatok el! Nem tehetem ezt vele. Ha elvesztem az eszem,
vége. Mindennek.
-Dulcinea!-suttogja egy hang. Dulcinea!-folyamatosan az az édes hang.
Csak ő tud így szólítani. Ennyire szívszorítóan. Képzelődnék? Vagy tényleg itt van?
Próbálom kinyöszörögni a válaszom, de nem megy. Csak üvöltés jön ki a
torkomon. Semmi más. Nem tudok egyetlen normális szót kinyekeregni.
     Minden elcsendesedett. Én is. Csak egy hang nem. Csupán egy apró. Mégis
mindenem retteg tőle. Mintha áram folyna az ereikben, ami folyamatosan
lötykölődne bennük. Vagy valami természetfeletti, mégis természetes anyag, amiből
nyerik az erőt. Mint embernek a vér. Mint nekem azelőtt. Egyre közelebb vannak.
Érzem, hogy itt vannak. A Rettegés Doktorai.
    Az egyik erős kezével felrángatott a földről, majd elkezdett elemezni. Mintha egy tárgy
lennék. De vajon az a tárgy vagyok aki kell nekik?
-Az állapota romlott.-mondta az épp engem elemző, mély, gépies hangján.
Majd a másik lefogta a vállam és egy nagy tűt vett kezébe. Erőből beledöfte a nyakamba,
majd egy pillanat erejéig szürkeség töltötte be a szemem elé táruló teret. Az
összes végtagom elzsibbadt, és ismét a földre zuhantam.
    Pár percig mozdulatlanul feküdtem, majd rám tört a köhögés. Felterpeszkedtem, majd
kihánytam ami a torkomra akadt. Szinte biztos vagyok benne, hogy az a jellegzetes
fekete folyadék, ami mostanában jön ki belőlem. De mikor megtöröltem a szám,
rájöttem, hogy ez nem így van. Más az állaga. Ez higany.