-1.rész Rémálom-

 

      Hangos csattogás. Mint mikor a kalapácsot ütik az üllőhöz. Szüntelenül, egyre
hangosabban. Érzem a rettegését. De ez másfajta. Ez különleges félelem. Nem tudom eldönteni
mitől fél. Netán önmagától?

Egy alagsorban vagyok. Középen állok, mellettem pedig két hosszú folyosó nyúlik el.
Elindulok a baloldalin. A falak kopottak, mély bemélyedésekkel rajtuk. Mintha valamiféle
állat okozta volna. Vagy inkább vadállat. Amint egyre beljebb lépkedek, szívem is egyre
gyorsabb ütemre vált. Már a torkomban érzem dobogását. Egy pillanat erejéig megállok,
hogy csillapítsam légzésem, majd a kíváncsiság felülkerekedik és tovább megyek.

Egy sötétbarna ajtóval találom magam szembe. Nem akarok bemenni. Nem akarom tudni mi
van odabent. Mégis a kilincs után nyúlok és lenyomom azt. Egy erdőben vagyok. Halk
morajlásokat hallok, ezért hátrálok, és az ajtóért tapogatózom. Egyre hevesebb a mozdulat,
 de így sem érem el. Gyorsan megfordultam, de hiába. A kiutam eltűnt.

Sötét van, csak a gyenge érzékeimmel tudok tájékozódni. A szellő lágyan fúj, mégis olyan
hideg, hogy majd' megfagyok. Átkarolom magam, így próbálom melegen tartani testemet.
Paták dobogására leszek hirtelen figyelmes, majd amire észbe kapok előttem rohan el, egy
egész csorda szarvas. Ijedtemben a földön kötök ki, levegőért kapkodva.

El kell innen tűnnöm! Óvatosan feltápászkodom a földről, és menedéket keresek. De nem sok sikerrel. Csak a sűrű fenyves terpeszkedik el előttem. Fára mászni pedig nem tudok, tehát meg
kell találnom az ajtót, hogy kijussak. Újabb morajlás a végtelen fasor sűrűjéből. És egy felém
siető nagy fekete alak. Egész lényemben remegek, de az agyam pörgése megállt. Nem
tudok olyan gyorsan futni, hogy ne érjen el. Nem tudok elbújni. Megküzdeni vele pedig
pláne nem. Tehát csak állok, és várom a halálom...

A lény ami velem áll szemben, hirtelen rám tekint, hatalmas, vörös szemeivel, majd ismét
a földet kémleli. Sikítanék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Feladtam, és már csak
várom, hogy vége legyen. Ekkor hirtelen lábaim nekiiramodnak, hiába döntöttem el
magamban, hogy nem tudok megmenekülni. A testem még mindig nem adta fel. Így
hát csak futok, teljes erőmből. Hallom, hogy követ, és tudom, hogy nemsokára utolér.
Elesek, és csak gurulok lefele a dombról, míg egy fa vastag törzse meg nem állít. Különös,
hogy nem érzem a fájdalmat. Netán már halott lennék? Behunyom a szemeim, és
próbálom elképzelni, hogy nem követ, és sikerült kijutnom.

Mikor kimerek kukkantani szempilláim mögül, újra az alagsorban találom magam.
Rémülten felállok, és keresem a veszélyt. De nem találom. Ismét a hangos csattogásra
leszek figyelmes. Ezúttal jobb oldali folyosót választom, ahonnan hallom ezt a furcsa zajt. Megindulok, majd egy vörös ajtó állja utam. Most már nem csak a kíváncsiság teszi,
hogy benyitok. Egy szürke szobában állok, ahol nincs semmi más, csak egy vaságy. Az
ágyon pedig egy szuszogó ember. Ablak nincs, csak az ajtó túloldaláról jön némi fény.
Itt bent érzem a legerősebben a félelmet. Annyira erősen, hogy én is kezdek félni. Közelebb
léptem az ágyhoz, majd megpillantottam, hogy egy fiatal fiú fekszik rajta. Sötétbarna haja
szemébe lóg, arca kifürkészhetetlen. Homlokán apró izzadtság cseppek gyöngyöznek.
Odaakarok nyúlni, hogy letöröljem azokat, de ő előbb rám tekint, majd odébb húzódik. Visszaeresztem kezem oldalam mellé, majd továbbra is csak egymást figyeljük.
Megakarom kérdezni, hogy miért van itt, de még mindig nem tudok beszélni.

Egy könnycsepp gördül végig arcán, majd némán segítséget kér. Nem tudom
mit tegyek. Hogy mentsem meg. Én is segítségre szorulok. Kétségbeesetten néztem
fájdalomtól megvonagló arcát, majd hirtelen szemei aranybarnáról koromsötétre váltottak.
Utoljára mosolyra húzódott száját találta meg tekintetem, aztán minden elsötétült.

Hangos kiáltással, és kapkodó végtagokkal ébredek. Csak álom volt. Egy újabb rémálom.
Egész ágyam, és pizsamám izzadtságtól nedves. Telefonomért kutatok, hogy megnézzem
mennyi az idő. Öt óra negyvenhét. Egy óra múlva kelhetek, tehát kizárt, hogy visszatudjak
aludni. Félév van, ráadásul végzős vagyok. És ilyenkor kell elköltözni egy másik kontinensre.
Tök logikus. Nem értem miért volt olyan sürgős elköltözni Spanyolországból,
Amerikába. Pontosabban Bacon Hillsbe. Azt meg végképp nem, hogy miért tartott
egy hónapig, hogy felvegyenek. Nem mintha olyan nagy szám lenne az az iskola, hogy
olyan nehéz oda bejutni. Mindenesetre sokkal rosszabbnak néz ki, mint a barcelonai
sulim.  Épp mire beilleszkednék,
vége lesz az egésznek.Olyan nehéz lett volna még félévet otthon maradni? Mindegy.
Többet nem is hisztizek ezen, mivel úgysem fogunk visszamenni.

Felálltam, majd felhúztam a redőnyt. Igaz, hogy mindjárt hat óra, a szürkeség még csak
most kezd elmúlni. Ilyenkor a kedvencem az ég színe. Ahogy a legszebb narancs, rózsaszín
és piros színekben pompázik. Ezt a kevert színt egész nap eltudnám nézni. Beágyaztam, majd felkapkodtam a már tegnap kikészített ruháim. Bevallom kicsit izgulok, mivel nekem ez
az első napom itt. De majd csak túlmegyek rajta esés nélkül. Legalább is remélem, mivel
nálam nem lehet tudni.

A szüleim már nincsenek itthon, igaz gyorsan kaptak állást, de ennek vannak hátrányai is.
És egyke is vagyok, ezért nem csoda, hogy senki nem hallotta meg sikításom. Lebaktattam
az emeletről, majd kikaptam a hűtőből a reggelim és ráérősen elkezdtem rágcsálni.
Mikor ezzel végeztem ledobtam magam a kanapéra és szokásom szerint olvastam,
időelhalasztás képen. A suli könyvtárában kutakodtam és felkeltette a figyelmem
egy bizonyos The Dread Doctors azaz A Rettegés Doktorai. Igazából a történet halál
unalmas, és teljesen hülyeség, mégis kivettem, mert még sose hallottam erről.
És szeretek olyat olvasni amit szinte alig ismernek. Szóval miután elolvastam a könyvet elmondhatom magamról, hogy egyike vagyok a kevés embernek, aki ezt a kezében fogta.

Mire döcögősen átestem egy fejezeten, el is kezdhettem készülődni. Felmentem a
szobámba, majd hajkefémet megfogja az ajtóra akasztott tükör elé álltam. Hosszú
sötétbarna hajam, mostanában egyre többet hullik, ezért pár átfésülés után inkább be
is fejeztem. A bőröm túl fehér, és kicsit szeplős, ezért ezt néha le szoktam fedni, ahogy
most is teszem. Mikor magammal végeztem, gyorsan bedobáltam a könyveim a
táskámba, és indultam is az iskolába.

Belépek az iskolába és elkap az unalom érzete. De jó is volt egy hónapig otthon lazsálni.
Viszont most tuti megkapom a mulasztásért. Megkerestem a szekrényem, majd
bepakoltam a pillanatnyilag nem kellő cuccokat, és indultam franciára. A legjobb az
egészben pedig ez lesz. Ugyanis spanyol vagyok, perfektül még nem beszélek angolul,
most pedig francia órára megyek. Beléptem a terembe, ahol érdeklődő arcok fogadtak.
Na igen új lány, meg minden. Könyveimet szorongatva, lehajtott fejjel kerestem egy
üres helyet. Leültem, majd próbáltam kideríteni hol tartanak. Összevissza lapozgattam
a tankönyvem a munkafüzettel együtt, de megmondom őszintén nem tudom mit kéne
keresnem. Körbenéztem, de szerencsére már nem figyeltek rám, ugyanis bejött a tanár.
Köszöntötte a diákokat, majd helyet foglalt. Na de ezt persze mind franciául, szóval
egy kukkot sem értettem. Mikor már mindenki elcsendesedett két fiú rontott be az ajtón.
Egyesek halkan kuncogtak rajtuk, míg mások tudomást sem vettek róluk. Nem tudtam
annyira szemügyre venni egyiket sem, mivel olyan gyorsan történt. Az egyik lehuppant
mellém, a másik pedig mögé. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mivel nem
akartam, hogy mellém üljön valaki. De hát ez van. A fiú elővette a tanszereit, majd
suttogott valamit a mögötte ülőnek, amit a tanár szakasztott félbe. Elmosolyodtam,
majd próbáltam koncentrálni. Remélhetőleg megúszom a bemutatkozós új lány szerepét.

Odasandítottam a mellettem ülő fiú füzetére, hogy legalább egy csoporttársamnak tudjam
ma a nevét. Mi? Mi...ne...cha...Na jó. Ez egyáltalán név?

-Stiles.-szólalt meg a mellettem ülő, amitől egy kicsit megijedtem. Csak Stiles.-hallatszott
a hangján, hogy mosolyog.

Majd kicsit közelebb húzódott és ő is próbálta kiolvasni a nevem...Vagyis csak próbálta.

-Luci. Csak Luci.-mosolyodtam el én is, majd ránéztem.

És abban a pillanatban leblokkoltam. Ugyanaz a sötétbarna haj, aranybarna szem...és
 mosolyra húzódott száj.

Nos ez lett volna az első rész. Tudom eléggé rövidke, és a története se hajat meresztő, de ezt
nézzétek el nekem az első pár részben:) Remélem, hogy tetszett:) És ha ez így van hagyjatok
nyomot magatok után:)

Prológus

     Korom sötétség terül el, akármerre nézek. Pupilláimat meresztgetve próbálom kideríteni hol vagyok,
de sajnos így sem látok semmit. Ezzel ellentétbe érzek valamit. Mindenféle szúrós szag
csapja meg orrom, majd ahogy belélegzem a szemeim megtelnek könnyekkel.
Talán valamiféle vegyszer lehet. Hallom, hogy a helyiség ahol vagyok árammal van
körülvéve. Halk pattogása elárulja. Nedves a padló ahol összegömbölyödve fekszem.
Ahol egyre jobban nem bírok magammal. Éhes vagyok. Egy nagyon undorító dologra.
    Érzem, hogy kezdek átváltozni. Nem bírom magam kontrollálni. Ahogy karmaim
végighúztam a talajon mély bevésődést okoztam rajta. Kiegyenesedtem, majd felültem, de
már éles fogaimat is csattogtatom kínomban. Hangos morajlás tölti be a teret,
amitől csontjaim reszketnek. Miután újra és újra hallottam, rájöttem, hogy én okozom.
Mindenféle hang egyre csak nő, mire az ordításaim is felerősödnek. Talán azért
csinálom, hogy minden mást kizárjak a fejemből? Azt a sok ezer gondolatot ami
minden percben átfut rajta? Vagy azért mert éhezem? Jó magam sem tudom.
     Erőlködésemtől, hogy ne változzak át, kezd fogyni az erőm. Kezd elnyelni a teljes
sötétség. De nem ájulhatok el! Nem tehetem ezt vele. Ha elvesztem az eszem,
vége. Mindennek.
-Dulcinea!-suttogja egy hang. Dulcinea!-folyamatosan az az édes hang.
Csak ő tud így szólítani. Ennyire szívszorítóan. Képzelődnék? Vagy tényleg itt van?
Próbálom kinyöszörögni a válaszom, de nem megy. Csak üvöltés jön ki a
torkomon. Semmi más. Nem tudok egyetlen normális szót kinyekeregni.
     Minden elcsendesedett. Én is. Csak egy hang nem. Csupán egy apró. Mégis
mindenem retteg tőle. Mintha áram folyna az ereikben, ami folyamatosan
lötykölődne bennük. Vagy valami természetfeletti, mégis természetes anyag, amiből
nyerik az erőt. Mint embernek a vér. Mint nekem azelőtt. Egyre közelebb vannak.
Érzem, hogy itt vannak. A Rettegés Doktorai.
    Az egyik erős kezével felrángatott a földről, majd elkezdett elemezni. Mintha egy tárgy
lennék. De vajon az a tárgy vagyok aki kell nekik?
-Az állapota romlott.-mondta az épp engem elemző, mély, gépies hangján.
Majd a másik lefogta a vállam és egy nagy tűt vett kezébe. Erőből beledöfte a nyakamba,
majd egy pillanat erejéig szürkeség töltötte be a szemem elé táruló teret. Az
összes végtagom elzsibbadt, és ismét a földre zuhantam.
    Pár percig mozdulatlanul feküdtem, majd rám tört a köhögés. Felterpeszkedtem, majd
kihánytam ami a torkomra akadt. Szinte biztos vagyok benne, hogy az a jellegzetes
fekete folyadék, ami mostanában jön ki belőlem. De mikor megtöröltem a szám,
rájöttem, hogy ez nem így van. Más az állaga. Ez higany.