Prológus

     Korom sötétség terül el, akármerre nézek. Pupilláimat meresztgetve próbálom kideríteni hol vagyok,
de sajnos így sem látok semmit. Ezzel ellentétbe érzek valamit. Mindenféle szúrós szag
csapja meg orrom, majd ahogy belélegzem a szemeim megtelnek könnyekkel.
Talán valamiféle vegyszer lehet. Hallom, hogy a helyiség ahol vagyok árammal van
körülvéve. Halk pattogása elárulja. Nedves a padló ahol összegömbölyödve fekszem.
Ahol egyre jobban nem bírok magammal. Éhes vagyok. Egy nagyon undorító dologra.
    Érzem, hogy kezdek átváltozni. Nem bírom magam kontrollálni. Ahogy karmaim
végighúztam a talajon mély bevésődést okoztam rajta. Kiegyenesedtem, majd felültem, de
már éles fogaimat is csattogtatom kínomban. Hangos morajlás tölti be a teret,
amitől csontjaim reszketnek. Miután újra és újra hallottam, rájöttem, hogy én okozom.
Mindenféle hang egyre csak nő, mire az ordításaim is felerősödnek. Talán azért
csinálom, hogy minden mást kizárjak a fejemből? Azt a sok ezer gondolatot ami
minden percben átfut rajta? Vagy azért mert éhezem? Jó magam sem tudom.
     Erőlködésemtől, hogy ne változzak át, kezd fogyni az erőm. Kezd elnyelni a teljes
sötétség. De nem ájulhatok el! Nem tehetem ezt vele. Ha elvesztem az eszem,
vége. Mindennek.
-Dulcinea!-suttogja egy hang. Dulcinea!-folyamatosan az az édes hang.
Csak ő tud így szólítani. Ennyire szívszorítóan. Képzelődnék? Vagy tényleg itt van?
Próbálom kinyöszörögni a válaszom, de nem megy. Csak üvöltés jön ki a
torkomon. Semmi más. Nem tudok egyetlen normális szót kinyekeregni.
     Minden elcsendesedett. Én is. Csak egy hang nem. Csupán egy apró. Mégis
mindenem retteg tőle. Mintha áram folyna az ereikben, ami folyamatosan
lötykölődne bennük. Vagy valami természetfeletti, mégis természetes anyag, amiből
nyerik az erőt. Mint embernek a vér. Mint nekem azelőtt. Egyre közelebb vannak.
Érzem, hogy itt vannak. A Rettegés Doktorai.
    Az egyik erős kezével felrángatott a földről, majd elkezdett elemezni. Mintha egy tárgy
lennék. De vajon az a tárgy vagyok aki kell nekik?
-Az állapota romlott.-mondta az épp engem elemző, mély, gépies hangján.
Majd a másik lefogta a vállam és egy nagy tűt vett kezébe. Erőből beledöfte a nyakamba,
majd egy pillanat erejéig szürkeség töltötte be a szemem elé táruló teret. Az
összes végtagom elzsibbadt, és ismét a földre zuhantam.
    Pár percig mozdulatlanul feküdtem, majd rám tört a köhögés. Felterpeszkedtem, majd
kihánytam ami a torkomra akadt. Szinte biztos vagyok benne, hogy az a jellegzetes
fekete folyadék, ami mostanában jön ki belőlem. De mikor megtöröltem a szám,
rájöttem, hogy ez nem így van. Más az állaga. Ez higany.