Ismét a most már teljesen ismerős folyosón állok. Ugyanazok a kopott falak, és sötét alagutak. Ezúttal biztosan indulok el kezemmel súrolva a hideg, nyirkos, repedésekkel teli falat. Egy egészen furcsa dologra leszek figyelmes. Az ujjaim szabályosan beleillenek az egyik repedésbe, ahogy végighúzom őket rajta. Egy pillanatra megállok és elemzeni kezdem a karmolásnak kinéző karcolást. Ismét beleillesztem az ujjaim, ezúttal körömmel tapogatom. Mikor ezt megtettem, csikorgó hangot hallatott, amitől végigfutott a hideg a hátamon, majd hirtelen hátraugrottam.Ujjaim végén nem sima körmök, hanem karmok sorakoztak. Szemem erősen lehunytam, majd kinyitottam, arra koncentrálva, hogy tűnjön el, és sikerült is. Gondolataim összeszedve indultam tovább. Most már tudom, hogy nem a megszokott folyosón állok, mert nincs választható lehetőségem a végén. Csak egyetlen ajtó áll velem szembe. Pont az, ahol még nem teljesítettem. Ahol feladtam, és mást választottam helyette. Ez lenne az utolsó ajtó? Ha bemegyek és átvészelem, megszűnik a rémálom, végre? Nos nagyon remélem.
A kilincsért nyúlok, majd már az erdőben is állok. Úgy érzem sötétebb van mint legutoljára. Ja és hidegebb is. Nem tudom mit kéne tennem. Ha úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy egy álom az egész, talán megismétlődik? De ha simán besétálok a szörny szerető karjaiba, még az is előfordulhat, hogy bedilizve ébredek. És ha nem álmodok? Na nem... Nem! Álmodok és kész! Halk morajlás hallatszik fel az erdő sűrűjéből. Csak úgy mint legutóbb a csontjaim is beleremegnek, viszont ezúttal nem félek... Annyira. Nem igazán tudom mit kéne tennem, tehát csak ácsorgok egy helyben.
Úgy rémlik most történnie kéne valaminek, de nem hallom a paták dobogását. Sőt, a saját lélegzetvételem se hallom. Nagyon nem tetszik ez az egész, így hát köhintettem egy aprót. Nem hallok semmit.Körbeakartam fordulni, hogy felmérjem a terepet,de abban a pillanatban a földön kötöttem ki. Kezemmel próbálom magam védeni a sebes állatoktól, de ez aligha sikerül. Amilyen gyorsan érkeztek, úgy is vesztek a semmibe. A lábam, amelyiken átment az ami a földre terített, iszonyúan fáj. Sajog, szúr, nyom egyszerre. Lassan feltápászkodtam, hogy vessek rá egy pillantást. Ahogy gondoltam. Ömlik belőle a vér, ráadásul látom a saját csontomat. Sikítani szeretnék, de ekkor egy furcsa zajra leszek figyelmes. Igaz megrémít, viszont annak örülök, hogy újra hallok. Felakarok állni, és menekülni, de nem megy. Hirtelen hatalmas fájdalom hasít a gerincem menti környékre. Felkiáltok, ugyanekkor megmoccan valami mögöttem. Most már borzasztóan félek, és egyre elhatalmasodik a pánik fölöttem. Még egyszer megvizsgálom a lábam, de nem úgy néz ki, hogy feltudnék állni. Most tűnik fel, mintha egy kicsit világosabb lenne. Azt hiszem sokkal élesebben látok. Biztos a szemem hozzászokott a sötétséghez. De már mindegy is, mert a menekülésre képtelen vagyok, és a hatalmas vörös szemű szörny majdnem előttem áll. Már csak azért tudok imádkozni, hogy valóban csak egy álom legyen. Egy nagyon valóságos álom...
A szörny közeledik, én pedig összekuporogva fekszem a földön. De ő elfut mellettem. Meglepetésemben rögtön felkaptam a fejem, hogy megnézzem hová is tart ilyen sebesen. A cselekmények túl gyorsak, csak egy rémült, talán ismerős fiú elmosódott alakját látom. Majd a kiáltását hallom...
Majd hirtelen eltűnt mindkettejük, csak én maradtam itt. Folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy csak egy álom, miközben felálltam. De ha csak egy álom, miért fáj ennyire? A hajnal első harmatai megjelentek az égen, viszont sűrű köd ereszkedett alá. Mintha valami itt tartana, mégsem engedi, hogy lássam miért. Lassan körbenéztem, mikor megláttam egy nagy barna faházat. Ösztöneim azt súgták, hogy induljak meg felé, ezért így is tettem. Annyira furcsa, hogy ennyire hosszú. Eddig egyik álmom sem tartott eddig. Vajon mit kell tennem, hogy végre kiszabaduljak?
Mikor már majdnem a házhoz értem, halk susogásra figyeltem fel. A hátam mögött állt az a fiú, akire az előbb támadott rá az a förtelmes, vörös szemű lény, mellette pedig egy magasabb, sötétebb hajú fiú. Úgy tűnt mintha veszekednének. Közbe akartam avatkozni, bár fogalmam sincs miért, de ahogy közeledtem messzebb álltak ők is. Leültem egy vaskos fa tövébe, és onnan figyeltem mit beszélnek. Akár milyen messze is álltak, a hangok akár a fejemben lettek volna. Érthetetlen gyors suttogás.
Lehunytam a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni, majd végül sikerült kihallanom egy mondatot:
"-A harapás egy ajándék." Majd felébredtem.
Egész napa suliban nem találkoztam ismerős arcokkal. Mármint olyanokkal akikkel beszéltem is az elmúlt nap folyamán. Pedig nagyon szeretnék összefutni valamelyikükkel. Tudom jól, hogy tudnak valamit. Valami többet bárkinél. Hiszen miért voltak ott akkor? Miért mentek volna el csak úgy? Nekik mi közük van ehhez? Már megint ez a számtalan kérdés. Válaszokat akarok kapni! Miért vannak azok a könyvön amit olvasok?Miért álmodok ilyeneket? Kezdek teljesen begyogyózni? Ebéd szünetben direkt elővettem a könyvem, hogy mások is lássák mit olvasok. Netán azok is, akiket szeretném, hogy lássák. Igazából csak úgy csináltam mintha olvasnék, de így is megelégedtem magammal. Tudom, őrült vagyok. Mikor letelt a szünet csalódottan tettem le a könyvet, de abban a pillanatban szinte elém ugrott Scott és Stiles. Majdnem felnevettem, de az arckifejezésüket ítélve, lefagyott a mosoly az arcomról.
-Honnan szedted azt a könyvet?-vágott bele Stiles a közepébe.
-A könyvtárotokból.-ráztam meg a vállam.
-Miért olvasod?-húzta fel szemöldökét.
-Nem tudom...-mondtam megszeppenve, ugyanis kicsit elszégyelltem magam, bár nem értem miért.
-Szoktál képzelődni? Rosszakat álmodni? Ezekről a fickókról...
Próbáltam nem a képükbe bámulnak miközben elméletileg sugdolóztak, ezért elpakoltam a cuccaim, majd lehajtott fejjel ujjaimat tördeltem. Közben persze hallottam, hogy mit mondanak. Köztük olyanokat, hogy "Szerintem avassuk be. Megőrültél?! És ha ő is egy? Talán megmenthetjük!"
-Várjunk csak, mi?-vágtam bele. És még azt hittem, hogy én vagyok a bolond.-álltam fel, készülve, hogy otthagyjam őket.
Mikor megfordultam észrevettem, hogy az ebédlő teljesen kiürült rajtunk kívül. El fogok késni! Az ajtóhoz siettem, de Stiles megragadta a karom, és magához húzott. Ahol hozzámért a bőröm bizsergett, majd a levegőt is hevesebben vettem, sőt szinte kapkodtam. Basszus. Ajkamba haraptam és lesütöttem a tekintetem. Valószínűleg ő semmit nem vett ebből az egészből, mivel máris húzott vissza az asztalhoz.
-Ülj le.-szólt az előbbinél kedvesebben.
-El kell egy kicsit beszélgetnünk. Te más vagy.-mondta Scott. Tudom, hogy láttál és hallottál valamit. És tudok a rémálmaidról is.
Mégis honnan tudná? Miért ki ő, hogy ezeket tudja?
-Hát pedig nem láttam és nem is hallottam semmit. Rémálmaim, pedig nincsenek, szóval sziasztok!-álltam fel ismét.
-Hazudsz.-szólt ismét Scott, mikor megfordultam.
Tovább sétáltam, de megálltam az ajtó előtt.
-Honnan tudtok ti erről?-kérdeztem halkan, majd lassan megfordultam.
-Csak segíteni szeretnénk, de ahhoz szükségünk van a bizalmadra.- jött hozzám közelebb. Most mutatok neked valamit, de kérlek ne menj el. Kezdhetem?-kérdezte, én pedig rábólintottam.
Behunyta szemeit, majd lassan kinyitotta. Írisze olyan vörösre változott, mint a szörnyé az erdőben. De mégis más. Nem rémisztő, hanem inkább gyönyörű. Nem ijedtem meg, de még csak nem is pánikoltam be. Nem érdekel, hogy ez lehetetlen. Teljesen elragadott magával, pedig csak pár másodpercig tartott. ugyanis ismét lehunyta szemét, majd már sötétbarna színekben pompázott. Megráztam a fejem, majd még mindig csodálattal bámultam rá.
-Ezt, hogy csináltad?-krákogtam.
-Ha elárulod, mi történik veled, talán én is beavathatlak.-mosolyodott el.
Aprót bólintottam, és leültem újra.
-Eddig háromszor volt rémálmom. És mindegyik ugyanúgy kezdődött. Egy folyosón állok, három ajtóval körülvéve. Az egyik ajtón túl te voltál.-néztem félszemmel Stilesra.
-Én?
-Igen. Egy ágyon feküdtél egy üres szobában...És mintha két ember lett volna benned. Az egyik segítséget kért, majd a másik...nos megölt. A másik ajtón túl sokan voltak, köztük szerintem ti is. Valami ninja félékkel harcoltatok, a végen pedig az egyik leszúrt egy lányt.-néztem fel rájuk, hátha nem veszik komolyan mit mondok, de az arcuk inkább fájdalmasra változott.
Talán gyász? Jézusom, mibe keveredtem?
-Allison.-suttogta Scott maga elé nézve.
Stiles óvatosan megveregette a vállát, majd mindketten újra rám néztek. Próbáltam úgy tenni mintha nem érdekelne a dolog, és elmeséltem nekik a ma reggeli álmomat is. De úgy tűnik ezen sem lepődtek meg. Viszont én nem bírom tovább. Rá kell kérdeznem.
-Szóval...-kezdtem, de nem tudtam, hogy folytassam.
-Igen bennem volt egy gonosz szellem, ő pedig vérfarkas, és ez a harc, ahogy te nevezted, megtörtént.-mondta egy levegővel, talán kicsit unottan is Stiles.
A másik kicsit idegesen rápillantott, majd ismét mindketten rám pillantok.
-Hisz te magad mondtad, hogy van benne valami.-vetette oda neki Stiles.
-Igen, de előbb megszerettem volna hallgatni az egészet.-válaszolt.
-Oké. Tehát miről van szó?-vágtam bele.
-Folytasd.-kérte Scott.
-Mit?
-Ezek voltak az álmaid. Mást is említettem.-döntette oldalra a fejét.
-Más nem volt.-mentegetőztem.
-Hazudsz.-ismételte ugyanolyan hangnemben.
-Nem tudhatod.
-De tudhatom-nézett mélyen a szemembe.
-Miért kéne hinnem nektek? Fogalmam sincs, hogy csináltad azt a szemeddel, de nem is érdekel.
Pár perc csend következett kijelentésem. Egyikük sem tűnt idegesnek, vagy türelmetlennek. Azt meg pláne nem vettem észre, hogy izgulnának, hogy lassan az óra fele letelik. Én annál inkább csak dühöngtem, izgultam, na és rettegtem. Mit akarnak tőlem? Lassan Stiles felé sandítottam. Oldalra nézve törte a fejét valamin. Sokkal több olyan pillanatot szeretnék amikor meg tudom őt figyelni. Csak nézni számomra tökéletes ajkait, vagy éppen arcvonalait. Egészen elmélyültem benne, észre sem vettem, hogy a velem szemben ülő Scott pedig engem bámul. Gyorsan elkaptam a szemem Stilesról, majd lesütöttem. Bizonyára nagyon is jól tudja mit figyelek éppen ilyen szorgalmasan. Arcom színe egészen biztosan pirosabb árnyalatra váltott, amit hófehér bőrömön nagyon nehéz lenne eltakarni. Ezért inkább nem is törődtem vele. Összehúzott szemmel néztem Scottra, mire ő elmosolyodott.
-Hagy beszéljek veled négyszemközt.-törte meg a csendet Stiles. Talán nekem elmondja.-fordult felénk.
Csak az kéne még! A szám rögtön megmozdult és azon nyomban beszélni kezdtem össze vissza. Majd végül kitértem a lényegre.
-Mikor azok a...fickók megölték azt a fiút...-itt megálltam egy kicsit, ugyanis fájt visszaemlékezni. Utána hallottam valamit... Valami egészen furcsát, amit igazából nem tudok hova tenni.-felnéztem rájuk, de ők csak feszülten figyeltek. Azt mondták nekem, hogy az állapotom javul.-mondtam ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése